Dorina beszámolója

Január 9-én indult a Valhalla új kezdő csoportja, és ettől a naptól kezdve heti háromszor járok edzésre. “2017 új év új én”, lehetett volna ez is a mottóm, lehetett volna fogadalom, hogy letolom a fenekem végre edzésre, de esetemben egyikről sincs szó. Az én történetem 7 évvel ezelőttig nyúlik vissza, amikor is komoly térd probléma – és az ehhez tartozó rengeteg szenvedés és fájdalom- miatt sajnos abba kellett hagynom a sportolást, legalábbis azt, amit addig csináltam: 8 év Shaolin gongfu és 4 év taichi gyakorlásáról kellett lemondanom, de ezek előtt se éltem mozgásmentesen: kézilabdáztam, túraeveztem, túráztam. Aztán bumm, vége szakadt. Tragédia volt, nehezen tudtam megélni, mintha az életemből egy nagy darabot kiharapott volna a Sors. Gyógytorna, úszás, ez meg az, menni tudtam, sportolni nem. Szerencsére a tanulás lekötött, de ezzel együtt jöttek fel a kilók és gyengült az állóképességem is. Ugyan ez alatt a 7 év alatt sportolgattam, és a térdemet is sikerült minimálisan helyrerakni, de nem volt az igazi. Mivel tanulmányaim egy részét külföldön végeztem, így a stabilitás is hiányzott az életemből, de azért a testmozgásra igyekeztem odafigyelni. Hazaköltözés után viszont teljesen tunya lettem, és ez kezdett zavarni. Végül Orsi barátnőm volt, aki motivációs tényezőként lényegében kirángatott a tespedésből mindössze azzal, hogy ő mennyire elhivatottan edz két helyen is. És így jött képbe a Valhalla és a crossfit, amiről eddig semmit sem tudtam. Orsi, aki már 2 éve edz Ádám és Ági alatt, mesélt nekem erről, fel is keltette az érdeklődésemet, mert kihívásnak hangzott (főleg a bicaj és úszás monoton semmilyensége után), mert van csapat és mert tetszettek a felvázolt gyakorlatok. Elkísértem egy edzésére, és egyből lenyűgözött (Orsi is, meg az edzés is 😀 ). Legszívesebben beálltam volna csinálni, konkrétan az első gondolatom ez volt: “Megpusztulnék, de akarom.”

Beszélgettem Ádámmal, hogy szeretnék járni edzésre, de van ez a baj a térdemmel. Szuper kedves volt, ajánlott gyógytornászt is, akihez január elejére foglaltam is időpontot. Ide félve mentem el, mert annyira szimpatikus volt az egész hangulat, amit lent a teremben tapasztaltam, hogy szabályosan attól rettegtem, hogy azt mondja majd, hogy felejtsem el. Nem így történt. Azóta is rendszeresen járok edzeni, immár két hónapja. Az edzők felkészültek, mindenkire odafigyelnek, kedvesek, de kellőképpen szigorúak is, amit én személy szerint imádok. Maga az edzés kemény, első alkalom után az ágyból nem bírtam kikelni, a partra vetett bálna hozzám képest kecses balerinának hatott, de ez ilyen, és bár az izomláztól még a lábujjaim is fájtak, évek óta nem éreztem ilyen jól magam. A feladatok változatosak, jól fel vannak építve, és ami nekem különösen tetszik, hogy az állóképesség mellett remekül fejlesztik a testtudatosságot is. Nagyon hamar észrevettem magamon a fejlődést, apróbb, de annál fontosabb dolgokban, így például a tartásom hatalmas javulását vagy a stressz tűrőképességem növekedését.

Mi is a célom? Visszaszerezni a régi önmagam, azt, aki mérhetetlen akaraterővel rendelkezett, aki jó kondiban volt, aki büszke volt arra, amit edz és arra, hogy mindig legyőzi önmagát. Ezek az egyéni, csak rám vonatkozó céljaim, de van egy másik is, amit ugyancsak elvesztettem 7 évvel ezelőtt: csapathoz tartozni. És bár ez előbbieken még nagyon sokat kell dolgozzak, ez utóbbit viszont úgy érzem már meg is kaptam. Van saját kis kezdő csapatunk, akikkel együtt izzadunk, küzdünk, szenvedünk, de nem törünk! A belsős poénok is gyorsan kialakultak: a szálka 50 árnyalata, mi ahogy szenvedünk a kis állatkákkal vagy csak “Simán Lilla”. És akkor ne feledkezzünk meg a nagyokról sem, akiket ugyan még csak így ímmel-ámmal ismerünk, de mindig segítőkészek, ha arról van szó.

Mit adott nekem eddig a Valhalla? Stabilitást, csapatot, életérzést, jó közérzetet, sok izomlázat és rengeteg “a rohadt életbe már, akkor is meg tudom csinálni” gondolatot.

Egy szó, mint száz: Valhalla!